Meliki kritika
Írta:
Bökös Borbála
Jean-Pierre
Montcassen 25. regénye, a Meliki 2013-ban jelent meg a Könyvmolyképző kiadó
gondozásában. Az olvasó egy szép, romantikus és kalandos könyvet vehet a
kezébe, igényes nyelvezettel, fordulatos cselekménnyel.
A
történet a 17. századi Drinápolyban játszódik, ahol Ferhat, a kiöregedett,
lesántult janicsár egykedvűen tölti napjait. Életében azonban csakhamar
változás áll be: az egyik szokásos solymászatáról hazaindulva, a
rabszolgapiacon áthaladva arra lesz figyelmes, hogy egy piszkos, véres
rongycsomó irányából sóhajtozást hall rég elfeledett anyanyelvén, magyarul.
Azonnal megveszi a „rongykupacot”, amely egy kislányt takar, és csak otthon
döbben rá a szörnyűségre: a lány nagyon súlyos állapotban van, fejéről tenyérnyi
helyen kitépték a haját és az egyik szeme hiányzik. Ferhat mégis mindent
megtesz, hogy meggyógyítsa a gyermeket, és fáradozása nem bizonyul
hiábavalónak. Boriska felépül, szépen fölcseperedik, és a kezdeti apa-lánya
kapcsolatból később gyöngéd szerelem bontakozik ki. Boriska lesz Ferhat
életének értelme, a lány szeretete és tiszta rajongása az egyetlen dolog,
amiért érdemes még küzdeni, harcolni. Amikor senki sem látja és hallja őket,
magyarul beszélgetnek, egyébként vigyázniuk kell, mert e nyelv használata, a
különös kapcsolat rosszindulatú pletykák forrásává válhat és veszélybe
sodorhatja békés, nyugodt életüket.
A
regény lapjain megelevenedik a 17. századi Drinápoly hangulatos, színes, szagos
világa, a mindennapi török élet apró mozzanatai. Az olvasó szinte érzi a
frissen őrölt kávé, a vízipipából fürgén bodorodó dohányfüst illatát, beszívja
a bazár fűszeres levegőjét, hallja a müezzin énekét, a hánban kedélyesen
vitatkozó turbános férfiak hangját, láthatja a janicsár lakásának bútorait, az
értékes sakktáblát az ébenfa figurákkal, a beszélgetésekkel tarkított izgalmas
játszmákat.
A
regény Ferhat és Boriska, azaz Meliki szerelmét roppant ízléses módon, finom
eleganciával és romantikával mutatja be. A szöveg szerencsére mentes a
szélsőségektől: a túlfűtött érzelgősségtől és a napjainkban oly divatossá vált
öncélú testiséget hirdető szerelemi jelenetektől. Az arányok ilyetén harmonikus
elrendeződése, a romantika és a történelmi események kiegyensúlyozott
összefonódása olyan értékkel ruházza fel ezt a regényt, amely a mellett, hogy
remek szórakozást ígér, mély erkölcsi mondanivalót is közvetít. A történeten
átsüt valamilyen mély emberi érzékenység, a szív és a lélek igazi kínlódásai,
miközben végig drámai hangulatot teremt, a szereplőket egyszerre sodorva hétköznapi
és rendkívüli helyzetekbe.
Mindegyik
szereplő valamiféle fogyatékosságtól szenved, amely lehet fizikai vagy lelki
probléma, avagy mindkettő egyszerre. Ferhat sántít, mivel egy csatában szerzett
sebesülés nyomán rossz az egyik lába, Boriska félszemű, Böcek, Ferhat barátja
pedig a férfiakhoz vonzódik (amely a kor felfogása szerint súlyos devianciának
számít). A karakterek és fizikai, avagy lelki problémáik rejtett jelentéseket
hordoznak, amelyek csak egymással való összefüggéseikben válnak értelmezhetővé.
Borsika és Ferhat sorsa olyan szorosan összekapcsolódik, hogy csakis egymás
által nyerhetnek gyógyulást, illetve üdvösséget.
Bámulatos
hitelességgel tárul fel az olvasó szeme előtt a magányosság és a félelem nagyon
is emberi érzései, hiszen a regény Ferhat tűnődéseivel kezdődik, hogy
elcsordogálnak az évek, hogy alig-alig emlékszik gyermekkori önmagára, a
székely kisfiúra, Ábrisra, akit az ismerős erdélyi tájakról magukkal hurcoltak
a tatárok, és akiből a törökök janicsárt neveltek. Későbbi jó barátja, Mehmet
bég szavai viszont erősen az emlékezetébe vésődtek: „Meglásd, mindig meglep
majd, hogy éppen mennyi idős vagy, és elcsodálkozol rajta – ó, irgalmas Allah,
már ilyen öreg lennék!” Az öregség, a haszontalanná válás fájdalma, a harcokban
elkövetett gonoszságok miatt ébredező lelkiismeret-furdalás teszik Ferhatot
igazán emberi figurává, és később Boriska közelsége menti meg attól, hogy
janicsár szíve véglegesen megkérgesedjen.
Mindkét
karakter, Boriska és Ferhat kemény önismereti folyamaton, személyiségfejlődésen
megy keresztül, melyben egymást támogatják, és melyben fogyatékosságuk
valamiképpen lelki gondjaik kivetüléseit jelképezik. Boriska fél szeme azt
szimbolizálja, hogy a regény kezdetén (be)szűk(ült) látókörű az átélt traumák
miatt, vak és süket a világra, fél, retteg, nem ismer semmit az őt körülvevő
dolgokból. Aztán Ferhat hatására azzal az egy szemével sokkal jobban
kiszélesedik a látószöge, megismeri Drinápolyt, ahogy idősödik és
tapasztalatokat szerez, rálátása lesz nemcsak a világra, hanem az emberi
természetre is, sőt, a férfi természetére is, mert a regény közepe felé ő már
régen jobban ismeri Ferhatot, mint az saját magát. Az egy szem a belső látást,
a mély emberi és önismeretet jelképezi, és a lánynak is hosszú utat kell
megtennie, míg eljut odáig, hogy az egy szemét ne csak egy fogyatékosságként
kezelje, hanem csak egy hasznos másságként, aminek az igazi értéke csak Ferhat
számára világos. Az egy szem egyszerre átok és áldás: félszemű nyomorékként nem
lesz a férfiak erőszakosságának a célpontja, viszont igazi emberi értékei így
is megmutatkoznak, és Ferhat olyannak fogadja el, amilyen: a fél szeme ellenére
is nagyon szépnek tartja a lányt, mert a janicsár már képes meglátni az emberi
lélek szépségét is.
Csakúgy,
mint Boriska esetében, Ferhat fizikai fogyatékossága is egy lelki kivetüléssel
kapcsolatos, egy belső problémával, amit ha belül nem tesz rendbe, esélye sem
nyílik a boldogságra. Kissé melankolikusan indul Ferhat bemutatása, már-már
belenyugszik az öregségbe és a magányba, felkészül, hogy majd így szépen
lesántikálja az életet a mindenkori államapparátustól lesi a leszázalékolt
janicsároknak kiutalt szokásos jövedelmet. Szóval nem áll éppen a helyzet
magaslatán, és semmiképpen sem képes arra, hogy egyedül megálljon a lábán (a
szó átvitt értelmében), avagy beletörődik, hogy ezzel a rossz lábával ő már
bizony soha többé nem állja a sarat, nem állja meg a helyét a világban. Ferhat
esetében éppen Boriska a mankó, akire támaszkodik, aki által visszanyeri az
állhatatosságát és az állóképességét.
Ferhat
különös dologra szánja el magát: meggondolatlan fogadást köt, mérkőzésre hívja
Kezilt, a híres birkózót. Ferhat a birkózás után szinte ujjá születik. Ez egy
szimbolikus küzdelem, amely azt mutatja, még nem olyan öreg, igenis képes
talpra állni, és megmutatni, hogy mit tud. Visszanyeri az önbecsülését, a
férfiasságát, és hogy a lelki frusztráltsága feloldódik a fizikai tünetek is
megszűnnek: elmúlik a lábába oly sokszor nyilalló fájdalom.
Ferhat
szimpatikus, toleráns figura, néha forrófejű, bátor, képes szembemenni a
muzulmán társadalom szabályaival (pl. nem kezeli Boriskát rabszolgakánt, sőt,
meggondolatlanul becsempészi egy mecsetbe), miközben igazán esendő, gyarló
ember; igyekszik jó muzulmánnak megmaradni, ugyanakkor látja a világ felfordulását,
és a józan, erkölcsös ember eszével különbséget tud tenni jó és rossz között.
Ferhat és Boriska saját sorsuk kovácsai, és ez a lehetőség a többi szereplőnek
is megadatik, ám Böceknek örök szenvedés és magány jut osztályrészül, mert nem
elég erős ahhoz, hogy változtatni merjen, hogy végre a maga életét élje. Böcek
jelképezi az átlagember félelmeit, ő a tipikus kompromisszumkötő (és erre az
sem mentség, hogy reménytelenül szerelmes Ferhatba), aki inkább a boldogsága
árán vett keserű biztonságot választja, azzal törődik, hogy mit szól a
társadalom, a szomszédok. „Teljes boldogság nem létezik, csak a beteljesületlen
szerelem lehet örök”, mondja Böcek, és ez a felfogás okozza a vesztét, miközben
Ferhat elég erős ahhoz, hogy valóra váltsa az ellenkezőjét.
A
regény egyik központi kérdése a szabadságvágy, amely Boriska figuráján
keresztül mutatkozik meg a legerősebben. Boriska és Ferhat sólymának,
Küküllőnek a kapcsolata szimbolikus jelentéssel bír: a lány sokszor órákig
elüldögél a ketrec előtt és a madarat figyeli. Egymás tükörképei ők; ahogy
Ferhat kalickába zárja Küküllőt, aztán szabadon engedi a mezőn, éppen olyan,
mint amikor Boriskát agyonfélti, eleinte a szomszéd kislánnyal sem akarja
játszani engedni, szinte bezárja a lakásba, aztán amikor először solymászni
viszi, Boriska vadul szaladgál, csakúgy, ahogy odafenn szabadon repül a madár.
A sólyom – a tipikus magyar jelkép mellett, hogy ugyanis Boriska is, a madár is
az őshazát jelentik Ferhatnak – ugyanúgy viselkedik, mint a lány, és a vad
madarat megszelídíteni hosszú és fáradtságos folyamat, ami a bizalmon és a
szereteten alapul, ugyanúgy, ahogy Boriskát is csak így lehet „megszelídíteni”,
kinyitni a szemét a világra. Ferhat és Boriska mindennapi élete, meghitt
beszélgetéseik, sőt, sakkjátszmáik szerelmüket, közös jövőjüket vetítik előre.
A sakkjátszma, mint az élet nagy játszmájának, avagy mint a nagy szerelmi
játszmáknak a metafórája van jelen a regényben. A nagy odafigyelést igénylő,
stratégiai játék Ferhatnak megy jobban, ám amikor Meliki is megtanulja a
szabályokat, képes győzelmet aratni, képes felnőtté, egyenlő féllé, igazi
társsá válni a kapcsolatukban. A sakk egyben Boriska pártfogójával szembeni
öntudatlan visszamagyarítási kísérletét is előrevetíti, hiszen ahogy az
„elefántosz” figura csakis ló lehet a magyar nyelvben (másként Boriska nem is
tudná elképzelni), ugyanúgy Ferhat is magyar marad legbelül.
Meliki
története mélyre szántó gondolatokat tartalmaz, és univerzális, napjainkra is
jellemző problémákat feszeget. A legfontosabb kérdések mindennapi emberi gondok
körül forognak: milyen döntéseket kell és szabad hoznia az embernek a
zűrzavaros történelmi időkben, hogyan viszonyuljon embertársaihoz egy olyan
világban, amelyet beborít a kapzsiság és az irigység, egy olyan életben, melyet
gúzsba kötnek az ostoba társadalmi szabályok?
Ezek
a nagyon is komoly emberi problémák történelmi kortól függetlenek, az olvasó
teljesen át tudja érezni a gyökértelen Ferhat gyötrelmét, hogy miképpen
döntsön, elhagyja-e az otthonát, merjen-e váltani egy jobb hely, a rég
elfeledett óhaza ígérete miatt? Mihez kezdjen a kettős identitásával, magyar
legyen-e vagy török? Ezek a kérdések a mai ember fejében is ugyanígy
megfogalmazódnak. A IV Murád szultán zsarnoki szeszélyei nyomán egyre
bizonytalanabbá váló drinápolyi világ, a hanyatló oszmán birodalom e szeletkéje
mintha tükörképe lenne sok európai ország jelenlegi helyzetének: a korrupció, a
kilátástalanság, az értékek átértékelődése (nem azok ülnek a megfelelő
helyeken, akiket megilletne, nem azok hozzák a döntéseket, akiknek
kellene, a jóérzésű, jóravaló emberek,
mint pl. Hakan fogadós, méltatlan helyzetbe kerülnek) nyomasztó hangulatot
gerjeszt, és kétséges, hogy lehet-e ebből kiutat találni.
A
mellékszereplők is színesek, élő egyéniségek mind, a nagyképű, ám becsületes és
talpraesett Aziz birkózó, vagy Parasiz, aki a jótettet jóra váltja, s ezáltal
mesebeli jótevővé emelkedik, nagyon szerethetővé és emlékezetessé válnak az
olvasó szemében.
Montcassen
könyvét bátran ajánlom mindenkinek, aki egy mély, érzelmes romantikus történetre
vágyik, vagy történelmi kalandokat keres. A szöveg igazi kultúrcsemege a török
kor iránt érdeklődőknek, minden mondat, minden bekezdés gondosan megkomponált
és történelmileg hiteles. Az apró részletek pontossága és a könyv végén a
szójegyzék a szerző igen alapos kutatómunkájáról árulkodnak.
Jean-Pierre
Montcassen: Meliki. Szeged: Könyvmolyképző kiadó, 2013.
A
Könyvmolyképző oldaláról megrendelhető:
http://konyvmolykepzo.hu/products-page/arany-pottyos-konyvek/jean-pierre-montcassen-meliki-6094
